Now..

Meg kell tanulni a jelenben élni. Átélni mindent. Túllépni a múlt érzelmein, fájdalmán. Elfeledni sosem fogod, mert ha ez történne, akkor nem lennél önmagad. Elveszítenéd teljes valódat. A múltad is te vagy, a legerősebb részed. De ebből építkezel. Emiatt vagy, az aki. Ezért vagy erős, céltudatos, kitartó. Hiába érzed azt, hogy még mindig fáj, és hogy képtelen vagy túllépni, mégis mész tovább. Semmi értelme emészteni magad, a történtek miatt, ez csak visszatart, attól, hogy élj. Így csak lebegsz egy köztes világban. Be vagy zárva. Csak fizikailag mozogsz. Mások is csak azt látják, hogy csak jelen vagy, de nem élsz. Így nem is fogod jobban érezni magad, mert úgy érzed, hogy senki sem lát, senkit sem érdekelsz. Ez közel sincs így! Zárd el, azt ami már megtörtént. Próbálj nyitott lenni. Légy magabiztos, hisz minden okod megvan rá. Csak mosolyogj vissza ha rád mosolyognak, és idővel rájössz, hogy már automatikusan mosolyogsz és, hogy elkezdtél élni. Élj át minden pillanatot. Az élet pillanatok sorozata. Ne ragadj le a rossz dolgoknál. Csak a jó dolgoknak élj. Csak azokat éld meg, a többit engedd el. Így újra élsz, és rengeteg élményben lesz részed. Boldog leszel. Ennyi épp elég ahhoz, hogy motivált légy. Ha van motivációd, onnan már egyenes az út..

Let it burn...

Néha hatalmas szükség van arra, hogy őszintén végig gondold az életed, az érzéseid. Persze, a legkérdésesebb miértekre csak akkor döbbensz rá, amikor már minden lezajlott, és sehol egy út a változtatásra, cselekvésre. És ekkor újra és újra elkezded végig gondolni a múltat, miközben belül valós fájdalom nyomja a tested egyre mélyebben. Addig merülsz az emlékekben, amíg meg nem találod a legfájdalmasabb hegeket, nyomokat. De ezzel újra feltépődnek azok sebek, amelyek olyan mélyen vannak, hogy sosem fognak eltűnni. Gyengének érzed magad, mert tudod, mennyire fájt és mennyire fájnak még most is. Nem mersz lépni. Egy helyben maradtál. Félsz mindentől. Úgy érzed, ha engedsz magadnak, cselekedsz, újra útnak indulsz, ismét elvesztesz majd mindent. Annyira elnyomsz magadban minden apró érzelemcsírát, hogy már abban is kételkedsz, hogy egyáltalán képes vagy bármit is érezni. Tudat alatt megtiltasz magadnak minden érzelmet. Megtiltod, hogy szeress, hogy boldog légy, hogy megnyílj, hogy élj. Nem tudod elengedni a múltat, mert valamiért mindig visszatér, akár csak egy kis emlékkép formájában. Csak, hogy az a csöppnyi kis kép is elég ahhoz, hogy az egész történet előtörjön, mert nem tudsz olyan erős lakatot képezni, ami zárva is marad. Próbálsz élni, akkor is ha legbelül rettegsz. Tudod, hogy csak így tudnál szabadulni. Talán meg is teszel egy-két lépést. Kilépsz egy kicsit a körből, a sötétből. Megismerkedsz pár emberrel, tudod, hogy erre van szükséged. Egy kicsit engedsz magadnak, próbálsz kapcsolatot teremteni. De a fejedben egy hang halkan, folyamatosan azt suttogja, hogy félned kell; hogy ne engedj közel magadhoz senkit; hogy térj vissza a biztonságos magányba, ahol senki sem bánthat. De te próbálod elcsöndesíteni ezt a hangot. Elhatározod, hogy változtatsz, tovább lépsz. Egy vékony cérnaszállal összekötöd a múlt kapuját, mondván, hogy eleged van, élni akarsz. Felszabadultnak érzed magad. Belevágsz az új dolgokba, kapcsolatokat teremtesz. Úgy érzed, kezdesz helyre jönni. Ettől még lelkesebb leszel, úgy érzed, újra képes vagy érezni. Jól alakulnak a dolgok, kezdesz szeretni. Hihetetlenül bizonytalan vagy mindenben, de próbálod elrejteni. Önfeledten sétálsz az úton és egyszer csak hirtelen egy kavicsba ütközöl. Ennyi épp elég ahhoz, hogy elveszítsd az egyensúlyod, amit homokból újra építettél. A cérnaszál lehullik a kapuról... Elzárkózol. Újra hallod a folyamatos suttogást. Tagadásba menekülsz. Elkezded azt hinni, hogy amit ezalatt az idő alatt érezni kezdtél, csak képzelet. Majd pár nap múlva bűntudatot érzel, de már fogalmad sincs arról mi valós. Egy részed szenved, mert éhezik az érzelmekre. Arra, hogy valakinek fontos legyen, hogy szeressék. De a másik részed mindent megtesz az ellen, hogy bármiféle érzelem érjen. Menekül, eltaszít mindenkit mellőled, nehogy újra sérülj, mert fél, hogy túl gyenge vagy. Fél, hogy ha nem egy kis kavicsba, hanem egy nagyobb kő darabba ütközöl, újra összeomlik minden, és már a homok is kevés lesz az újraépítéshez...