Powerless - 1. rész: Bloodstream

Zenék a részhez:  https://www.youtube.com/watch?v=qzdhBxqz6q0
                          https://www.youtube.com/watch?v=pXvsb83D0ZY  

~~~

Zuhanok. Egy autóban vagyok. Víz. Süllyedek. Miért nem tudok megmozdulni? Elsötétült minden… Iszonyatos nyomás szorít, fojtogat, belülről. Nem kapok levegőt. Olyan mintha a mellkasom szét akarna robbanni. Az ajtó nem nyílik. Minden forog…

  ~

 Lebegek a vízben. Láttam, ahogy az autó süllyed, és benne van egy lány. Mozdulatlanul. Nem láttam az arcát. Suttogásokat hallottam magam mögül. Feléjük kezdtem úszni. Nem látok senkit. Nincs szükségem levegőre. Így is tudtam lélegezni. Nem éreztem fájdalmat. Súlytalan vagyok. Egy fájdalmasan éles hang terjedt szét mindenhol. Összerándultam, annyira sértő és hangos volt. Egyre hangosabb lett a suttogás, de még mindig nem láttam senkit. Valami hirtelen magával rántott, és hihetetlen gyorsasággal húzott magával. Olyan volt, mintha a víz is zuhant volna velem. Nem láttam semmit. Az érzékeim kezdtek eltűnni. Nem éreztem a végtagjaim, nem éreztem a szívem dobogását sem…

  ~
Éjjel 1 óra múlt. Lower Manhattan hídfő, Hudson folyó.

-Egy, kettő, három! –egy mentős defibrillátort nyom egy fiatal nő mellkasára

-Újra! Egy, kettő, három! -kiáltja

-Megint! Egy, kettő, három!

-Még mindig nincs pulzusa! Elveszítjük! –kiáltja egy másik mentős

-ÚJRA! EGY, KETTŐ, HÁROM!

Eközben gépekkel egy fekete Audit emelnek ki a vízből. Emberek állják körül a helyszínt.

A rendőrség a tanúkat hallgatja ki.

A mentősök ötödik próbálkozása után, a lány hőkölni, majd köhögni kezd.

-Hall engem hölgyem? Hall engem? –kérdezi a mentős

A lány próbálja kinyitni a szemét, de ez csak résnyire sikerül. A hangokat visszhangban hallja, látása homályos.
Mindenhol szirénázó autók és villódzó fények.

A mentősök lélegeztető maszkkal, a hordozó ágyhoz rögzítik a lány testét, aki még félig eszméletlen állapotban van. A mentő ajtaja bezárul és szirénázva indul a legközelebbi kórház felé.

-Épp csak sétáltam a parton, és hirtelen fékcsikorgást hallottam, aztán az autó zuhant a folyóba.

-Értem. Ennyit látott, uram? –kérdezte a rendőr

-Igen, csak ennyit tudok.

  ~

A lányt az ápolók infúzióra kötik, és erős gyógyszereket adnak be neki.

A folyónál a helyszínelők az autóban megtalálják a lány iratait a kesztyűtartóban. Ezt az egyik rendőr közvetíti a kórházba.

  ~

Nem tudom mozgatni a kezem. Kinyitottam a szemem. Ez egy kórházi szoba. Tele vagyok drótokkal. A kezem az ágyhoz van kötve. Mi a fene ez? Kezdtem kétségbe esni… az ágy melletti éjjeli szekrényen láttam egy kezelőlapot kitöltve. Az alján ott volt egy dátum. 2013.02.15. Szívem kezdett gyorsan verni. Áh! Iszonyatosan fáj mindenem. A megfigyelő gép hangosan pityegett. Egy nővér jelent meg a szobában egy injekciós tűvel a kezében.

-Nyugodjon meg! –mondta a nővér

-Mi történt? Mióta vagyok itt? Miért nem emlékszem semmire? –kérdeztem idegesen és kétségbeesetten

-Kérem nyugodjon meg!

-Nagyon fáj! –kiáltottam, mert kibírhatatlanul fájt mindenem

A nővér nem mondott semmit csak megfogta a karom és beadta az injekciót. Pár másodpercen belül elhomályosodott a szoba és kezdtek elnehezedni a szemeim. Erős zúgást hallottam, aztán elaludtam.

Repülök… Aztán hirtelen a vízben úszom. A víz felszíne felől világítanak rám a fények, de én csak úszom tovább… Nem fáj semmi. Nem érzek semmit. Nem vagyok szomorú…

-Miss Katherine? –kérdezi egy mély férfihang

Lassan kinyitottam a szemem és láttam, hogy egy köpenyes férfi áll az ágy mellett.

-Hogy van hölgyem?

-Fáj.. Minden fáj… -makogtam

Nagyon nyomott voltam, szó szerint olyan volt, mintha valaki az ágyhoz nyomna. Teljesen kontrollálva éreztem magam, és a gondolataim. Ilyen nyugodt még sosem voltam. Ez csak is nyugtatók hatása lehet…

-Emlékszik a nevére, hölgyem?

-Katherine… Woods… -válaszoltam

-Mikor született?

-1994. február 7.

-Anyja neve?

Csak meredtem nagy szemekkel az orvosra. Lefagytam, nem voltam képes gondolkodni.. egyszerűen csak elnémultam

-Rendben kezdetnek ez elég is lesz. Most pihenjen, kérem.

Értelmetlenül bámultam magam elé. Anyám? Előttem vannak képfoszlányok az arcáról, ahogy kiabál, én sírok, becsapom az ajtót, ő beront a szobába és jön felém.. Miért nem tudok gondolkodni? Ennél többet nem tudok felidézni...

Erőtlenség.

Ez most tényleg más. Semmi sem ugyanaz. Bizonytalanság. Félelem. Reménytelenség. Csalódás. Fájdalom. Sérülés. Életfoszlányok. Emlékképek. A múlt hatalma. Felemészt. Örökre el akarom zárni, kitépni magamból,  megölni, soha többet nem érezni. Vajon van még valami amit tehetnék? Én nem vagyok ilyen. Ez nem én vagyok. Változás. Jó lenne? Egyáltalán nem pozitív. Minden széthullott. Eddig sem hittem sok mindenben, de még azt a csekély eddig jelentéktelennek hitt bizalmat, nyugodtságot egyszerűen meggyilkolták. Ez is elveszett. A tudatalatti jellemváltozás felőrölt, végleg. Eljutottam oda, amit sosem hittem, hogy láthatok. Sosem hittem, hogy valaha ilyen lentről fogom szemlélni az önpusztítás lényegét. Ebben nem én hibáztam. Nem én tehetek erről, mégis én vagyok az egyetlen, aki szenved, mélységesen.