Now..

Meg kell tanulni a jelenben élni. Átélni mindent. Túllépni a múlt érzelmein, fájdalmán. Elfeledni sosem fogod, mert ha ez történne, akkor nem lennél önmagad. Elveszítenéd teljes valódat. A múltad is te vagy, a legerősebb részed. De ebből építkezel. Emiatt vagy, az aki. Ezért vagy erős, céltudatos, kitartó. Hiába érzed azt, hogy még mindig fáj, és hogy képtelen vagy túllépni, mégis mész tovább. Semmi értelme emészteni magad, a történtek miatt, ez csak visszatart, attól, hogy élj. Így csak lebegsz egy köztes világban. Be vagy zárva. Csak fizikailag mozogsz. Mások is csak azt látják, hogy csak jelen vagy, de nem élsz. Így nem is fogod jobban érezni magad, mert úgy érzed, hogy senki sem lát, senkit sem érdekelsz. Ez közel sincs így! Zárd el, azt ami már megtörtént. Próbálj nyitott lenni. Légy magabiztos, hisz minden okod megvan rá. Csak mosolyogj vissza ha rád mosolyognak, és idővel rájössz, hogy már automatikusan mosolyogsz és, hogy elkezdtél élni. Élj át minden pillanatot. Az élet pillanatok sorozata. Ne ragadj le a rossz dolgoknál. Csak a jó dolgoknak élj. Csak azokat éld meg, a többit engedd el. Így újra élsz, és rengeteg élményben lesz részed. Boldog leszel. Ennyi épp elég ahhoz, hogy motivált légy. Ha van motivációd, onnan már egyenes az út..

Let it burn...

Néha hatalmas szükség van arra, hogy őszintén végig gondold az életed, az érzéseid. Persze, a legkérdésesebb miértekre csak akkor döbbensz rá, amikor már minden lezajlott, és sehol egy út a változtatásra, cselekvésre. És ekkor újra és újra elkezded végig gondolni a múltat, miközben belül valós fájdalom nyomja a tested egyre mélyebben. Addig merülsz az emlékekben, amíg meg nem találod a legfájdalmasabb hegeket, nyomokat. De ezzel újra feltépődnek azok sebek, amelyek olyan mélyen vannak, hogy sosem fognak eltűnni. Gyengének érzed magad, mert tudod, mennyire fájt és mennyire fájnak még most is. Nem mersz lépni. Egy helyben maradtál. Félsz mindentől. Úgy érzed, ha engedsz magadnak, cselekedsz, újra útnak indulsz, ismét elvesztesz majd mindent. Annyira elnyomsz magadban minden apró érzelemcsírát, hogy már abban is kételkedsz, hogy egyáltalán képes vagy bármit is érezni. Tudat alatt megtiltasz magadnak minden érzelmet. Megtiltod, hogy szeress, hogy boldog légy, hogy megnyílj, hogy élj. Nem tudod elengedni a múltat, mert valamiért mindig visszatér, akár csak egy kis emlékkép formájában. Csak, hogy az a csöppnyi kis kép is elég ahhoz, hogy az egész történet előtörjön, mert nem tudsz olyan erős lakatot képezni, ami zárva is marad. Próbálsz élni, akkor is ha legbelül rettegsz. Tudod, hogy csak így tudnál szabadulni. Talán meg is teszel egy-két lépést. Kilépsz egy kicsit a körből, a sötétből. Megismerkedsz pár emberrel, tudod, hogy erre van szükséged. Egy kicsit engedsz magadnak, próbálsz kapcsolatot teremteni. De a fejedben egy hang halkan, folyamatosan azt suttogja, hogy félned kell; hogy ne engedj közel magadhoz senkit; hogy térj vissza a biztonságos magányba, ahol senki sem bánthat. De te próbálod elcsöndesíteni ezt a hangot. Elhatározod, hogy változtatsz, tovább lépsz. Egy vékony cérnaszállal összekötöd a múlt kapuját, mondván, hogy eleged van, élni akarsz. Felszabadultnak érzed magad. Belevágsz az új dolgokba, kapcsolatokat teremtesz. Úgy érzed, kezdesz helyre jönni. Ettől még lelkesebb leszel, úgy érzed, újra képes vagy érezni. Jól alakulnak a dolgok, kezdesz szeretni. Hihetetlenül bizonytalan vagy mindenben, de próbálod elrejteni. Önfeledten sétálsz az úton és egyszer csak hirtelen egy kavicsba ütközöl. Ennyi épp elég ahhoz, hogy elveszítsd az egyensúlyod, amit homokból újra építettél. A cérnaszál lehullik a kapuról... Elzárkózol. Újra hallod a folyamatos suttogást. Tagadásba menekülsz. Elkezded azt hinni, hogy amit ezalatt az idő alatt érezni kezdtél, csak képzelet. Majd pár nap múlva bűntudatot érzel, de már fogalmad sincs arról mi valós. Egy részed szenved, mert éhezik az érzelmekre. Arra, hogy valakinek fontos legyen, hogy szeressék. De a másik részed mindent megtesz az ellen, hogy bármiféle érzelem érjen. Menekül, eltaszít mindenkit mellőled, nehogy újra sérülj, mert fél, hogy túl gyenge vagy. Fél, hogy ha nem egy kis kavicsba, hanem egy nagyobb kő darabba ütközöl, újra összeomlik minden, és már a homok is kevés lesz az újraépítéshez...

Powerless - 3. rész

Ledőltem az ágyamba és csak bambán meredtem a plafonra. Ismét emlékképek kezdtek megjelenni…

* Derek kézen fogva vezetett egyenesen egy fekete autóhoz. Beültünk, ő pedig bediktált egy címet a sofőrnek és az autó már indult is.

-Hova megyünk? –kérdeztem

-Majd meglátod, nyugi.

Sóhajtottam egyet, és elmerengve meredtem ki az ablakon, nézve a város éjszakai fényeit. Derek megfogta a kezem és magához húzott.

-Tudd, hogy nem vagy egyedül. Én mindig itt leszek.. –mondta a fülembe súgva

Mélyen a szemébe néztem, hogy megpróbáljam megfejteni, a szándékát. Derekről tudni kell,  hogy sosem mutatja ki, amit gondol, őt nem lehet megfejteni. Ezért is vagyok vele ilyen bizonytalan.

Megfogta a derekam és lassan végigsimított az oldalamon. Az arca egyre jobban közeledett enyémhez, de ekkor én megfogtam a kezét.
-Ne. Légyszi…  -mondtam, miközben az arcát fürkésztem

-Jól van.

Úgy 10 perc múlva oda is értünk.

A sofőr nyitotta az ajtót. Egy hatalmas villa előtt álltunk.

-Minek jöttünk ide? –kérdeztem

-Bulizni, kikapcsolódni.

Flegmán vágtam egy grimaszt és elindultunk a bejárathoz. Belépve az ajtón, hangos zene, minden sarokban kanapé, az asztalokon vízipipa, különböző csomagok, tabletták. Átmentünk a hatalmas előtéren, aztán egy hosszú folyosón, aminek a végén nagy, fekete dupla ajtós helység volt. Derek kinyitotta az ajtót, egy burlesque bár tárult elém. Derek felém fordult, majd ezt mondta:

-Csak mert tudom, hogy szereted az ilyen helyeket.

Leültünk egy köríves kanapé közepére, pont a színpaddal szemben. Elmosolyodtam. Páran odajöttek köszönni. Mi csak néztük a műsort.

-Hey! Sziasztok! –köszönt egy középkorú, szintén extrém kinézetű fazon egy táskával a kezében

-Hello. –köszöntünk egyszerre

 -Nos mi a választék? –kérdezte Derek

A fickó előkapott egy zacskót, ami tele volt tablettákkal, de nem ismertem fel, milyenek.

-Ezt nem kapni sehol, csak pár száz darab van belőle az egész országban. Ezért meg kell fizetni az árát.

-Nem gond. –válaszoltam és előkaptam a tárcám. –Kettőt kérek.

Kifizettem a férfi pedig megköszönte és távozott is.

-Tessék ez a tiéd. –Derek kezébe adtam az egyik tablettát

Bevettem a bogyót. Kb. 2 perc múlva már kezdett is hatni. Teljesen elfelejtettem minden gondom, úgy éreztem szárnyalok, semmi sem számított. Az egyik burlesque hölgy odajött hozzám, és táncolni kezdett. Felálltam és táncoltam vele én is. Teljes extázisban voltam, azt sem tudtam hol vagyok, csak úgy megtörténtek a dolgok. Derek ugyanígy érzett. Hátulról átkarolt és csak táncoltunk. Egyre forrósodott a hangulat. Kézen fogott és magával húzott ki a bárból, a hosszú folyosón át, egy szobába, amihez volt kulcsa. Egy hatalmas baldachinos ágy állt a helység közepén. Az ajtót bezárta.

-Mit csinálsz? –kérdeztem

-Szerinted…?

Hirtelen megragadta a csípőm, magához rántott, a csípőjét hozzám szorította. Vadul megcsókolt. Én viszonoztam a csókot. Megfogta a nyakam és a falhoz szorított. Csókolni kezdett. Én levettem a felsőjét.. Rajtam egy ruha volt, aminek a háta végig cipzár… Lefogta mindkét kezem. Arccal a falhoz szorított, levette rólam a ruhát. A fenekemre csapott. Hátulról végig simított a mellemen, a hasamon, a csípőmön, a combomon.. Felnyögtem a vágytól. Szembefordított magával és a fejem felett fogta le mindkét kezem. Beleharapott az ajkamba. Mindkét combom a csípőjéhez szorítottam ő pedig a felsőtestével tartott. Elindult az ágy felé, vadul lenyomott az ágyba, a nyakamat harapdálta. Kivette az övét a nadrágjából és hozzákötötte a kezem az ágyhoz. Lassan levette rólam melltartót és az alsóneműt is. Végig csókolta testem, majd levette a ruhaneműt magáról is….  *

-Derek.. –suttogtam

 Érzem, hogy történt vele valami, de nem tudom felidézni… Miért van bennem félelem és kín, amikor rá gondolok? Kell lennie valaminek…

~

2 nappal később

-Üdvözlöm Miss Woods. Kérem, foglaljon helyet. –mondta Dr. Miller  -Hogy érzi magát?

-Elveszetten.

-Visszajöttek az emlékei?

-Részben. Mindennel kapcsolatban csak kis emlékfoszlányok jelentek meg, de a teljes történet még el van veszve.

-Kérem, el tudná mondani, azokat, amikre képes emlékezni?

-Nos, Richmondban születtem, de Atlantában nőttem fel, anyámmal, Sylviával és a nővéremmel, Victoriával. Apámmal csak párszor találkoztam még kiskoromban… Anyám elhagyott minket a nővéremmel. Victoria 15 éves volt én pedig 12.. Victoria még Atlantában él én pedig két éve költöztem New Yorkba. Apám részéről a felmenőink elvileg gazdag nemesek voltak így mi örökösök lettünk. Még kiskoromban is állandóan veszekedtünk anyámmal… Emlékszem, hogy itt New Yorkban bekerültem bizonyos körökbe, amik miatt teljesen felborult az életem..

Elmeséltem, még ami eszembe jutott, aztán hazaküldtek. 3 nap múlva újra meg kell jelennem kontroll vizsgálaton.

Megőrjít a gondolat, hogy nem tudom mi történt pontosan, hogy miért bántottam magam és miért hajtottam le a hídról.. Emlékeznem kell. Most..

Powerless - 2.rész

-Kérem, meséljen el mindent, amire emlékszik a baleset napjáról. –kérte az orvos, Dr. Miller

Lenéztem az ölembe, ahol a kezeim szorongatva figyeltem a kötéseket mindkét alkaromon. Összehúztam a szemöldököm és próbáltam felidézni a történteket. Ránéztem, a Dr. Miller köpenyén lévő névkártyára, amin az állt, hogy pszichiáter.

-Bármit ami eszébe jut.

Képek kezdték megrohanni elmémet, melyek villámgyorsan váltakoztak, alig tudtam elkapni egy-egy foszlányt.

-Fürdőkádban ülök, mindkét karomon vágások vannak, jobb kezemben egy kés, a sebek véreznek, zokogok.. Aztán felveszek egy hálóruhát, megfogom a kocsi kulcsot és kimegyek a házból, a kocsimhoz. Beindítom az autót, és elindulok a hídhoz.

-Aztán arra emlékszem, hogy nem tudom kinyitni a kocsi ajtaját és süllyedek…

-Értem. Mi történt aznap, mielőtt kést fogott a kezébe?

-Nem emlékszem…Nem emlékszem semmire.. –mondtam, kissé kétségbeesve

-Nyugodjon meg, ez normális ilyen esetekben. Úgy tűnik, amnéziája van a baleset közben keletkezett fejsérülés miatt, reméljük, hogy csak átmeneti. 9 napig volt kómában. Már két napja, hogy magához tért, és úgy gondolom, hogy ha visszatérne a környezetébe, az segítene emlékezni.

-Az jó lenne, szeretnék már haza menni.

-Rendben. Viszont egy nővér fogja elkísérni a lakásába. –mondta az orvos

Furcsálltam, hogy miért kell engem kísérgetni, de végül rábólintottam. Bajom nem lehet belőle. 2 nap múlva vissza kell jönnöm kontrollra.

~

A nővér elment, miután végignézte, hogy minden rendben van-e a lakásban. Iszonyatos fejfájás tört rám, a végtagjaim is zsibbadtak, ezért bevettem egy fájdalomcsillapítót, aztán lezuhanyoztam, és bedőltem az ágyba. Bevettem abból is, amit az orvos írt fel, hogy tudjak aludni. Alig telt el 20 perc, már aludtam is.

~

Olyan délután 2 óra körül ébredtem fel, szóval úgy tűnik, hogy 21 órát aludtam. A nappaliban, a kanapén ülve szürcsölgettem a kávémat, közben pedig a híreket néztem. Kimentem a kertbe, sétálni egyet. Miközben a medencét bámultam, kiabálást hallottam, a ház felől.

-Miss Woods? –szólított egy férfihang

Előre mentem a kapuhoz, és megláttam Ryant, a kertészt.

-Szia!

-Üdvözlöm, hölgyem! Reméltem, hogy itthon lesz, múlt héten eltűnt, és a telefonján sem tudom elérni.

-Oh, igen, elvesztettem.

-Mi történt magával hölgyem? –kérdezte ijedten a kezemen lévő kötéseket bámulva

-Oh, csak egy kis baleset. Gyere be. –válaszoltam és kitártam a kapuajtót

Ryan neki is állt a kertnek. Hetente jár hozzám karbantartani az udvart.

Bementem a házba, egyenesen a fürdőbe. Levettem a kötéseket a karomról. Mindkét csuklómon végig késnyomok, vágások. Csak meredtem a sebekre.

Villámként csapódtak belém az emlékek.

* Telefonon kiabálok, zokogva. Aztán lerohanok a bárba ahol a megszokott helyen vár rám Derek. Derek egy magas 32 éves, tele tetovált, piercinges, jóképű, vékony, izmos pasi. Leültem mellé.

-Hoztál mindent? –kérdezem tőle

-Mint mindig. –mondja, és egy csomagot nyom a kabátzsebembe, én pedig 25 db 20 dollárost összetekerve

Bólintottam, és kimentem a mosdóba, magamra zártam az ajtót és már bontottam is ki a csomagot. 5 gramm kokain. Rögtön felszívtam egy adagot. Visszamentem Derekhez.

-Na? –kérdezte

-Király, mint mindig.

Derek csak mosolygott.

-Most már elmondod mi történt? –kérdezte

-Elhagyott mindenki… Akiket eddig szerettem, mind elhagytak és eltűntek. Nem kellek senkinek. Sosem kellettem. Sosem szeretett senki..

-Én nem hagylak el, tudod. –nyugtatott

Rámosolyogtam.

-Figyelj, lesz holnap egy buli egy haveromnál. Gyere el. Lesz minden, szereztem pár új anyagot. –kacsintott

-Majd meglátom.

-Gyere. –mondta, miközben felállt és húzta a kezem

-Hova?

-Csak gyere.

Sóhajtottam és követtem. *

Csak ennyi jutott az eszembe. Ez még mindig semmi. Annyi megválaszolatlan kérdés… Kétségbeesett próbálkozás az emlékezésre, de ha erőltetem nem fog menni. Majd akkor, amikor nem is gondolok rá, akkor majd magától visszatér minden… Remélem. 

Powerless - 1. rész: Bloodstream

Zenék a részhez:  https://www.youtube.com/watch?v=qzdhBxqz6q0
                          https://www.youtube.com/watch?v=pXvsb83D0ZY  

~~~

Zuhanok. Egy autóban vagyok. Víz. Süllyedek. Miért nem tudok megmozdulni? Elsötétült minden… Iszonyatos nyomás szorít, fojtogat, belülről. Nem kapok levegőt. Olyan mintha a mellkasom szét akarna robbanni. Az ajtó nem nyílik. Minden forog…

  ~

 Lebegek a vízben. Láttam, ahogy az autó süllyed, és benne van egy lány. Mozdulatlanul. Nem láttam az arcát. Suttogásokat hallottam magam mögül. Feléjük kezdtem úszni. Nem látok senkit. Nincs szükségem levegőre. Így is tudtam lélegezni. Nem éreztem fájdalmat. Súlytalan vagyok. Egy fájdalmasan éles hang terjedt szét mindenhol. Összerándultam, annyira sértő és hangos volt. Egyre hangosabb lett a suttogás, de még mindig nem láttam senkit. Valami hirtelen magával rántott, és hihetetlen gyorsasággal húzott magával. Olyan volt, mintha a víz is zuhant volna velem. Nem láttam semmit. Az érzékeim kezdtek eltűnni. Nem éreztem a végtagjaim, nem éreztem a szívem dobogását sem…

  ~
Éjjel 1 óra múlt. Lower Manhattan hídfő, Hudson folyó.

-Egy, kettő, három! –egy mentős defibrillátort nyom egy fiatal nő mellkasára

-Újra! Egy, kettő, három! -kiáltja

-Megint! Egy, kettő, három!

-Még mindig nincs pulzusa! Elveszítjük! –kiáltja egy másik mentős

-ÚJRA! EGY, KETTŐ, HÁROM!

Eközben gépekkel egy fekete Audit emelnek ki a vízből. Emberek állják körül a helyszínt.

A rendőrség a tanúkat hallgatja ki.

A mentősök ötödik próbálkozása után, a lány hőkölni, majd köhögni kezd.

-Hall engem hölgyem? Hall engem? –kérdezi a mentős

A lány próbálja kinyitni a szemét, de ez csak résnyire sikerül. A hangokat visszhangban hallja, látása homályos.
Mindenhol szirénázó autók és villódzó fények.

A mentősök lélegeztető maszkkal, a hordozó ágyhoz rögzítik a lány testét, aki még félig eszméletlen állapotban van. A mentő ajtaja bezárul és szirénázva indul a legközelebbi kórház felé.

-Épp csak sétáltam a parton, és hirtelen fékcsikorgást hallottam, aztán az autó zuhant a folyóba.

-Értem. Ennyit látott, uram? –kérdezte a rendőr

-Igen, csak ennyit tudok.

  ~

A lányt az ápolók infúzióra kötik, és erős gyógyszereket adnak be neki.

A folyónál a helyszínelők az autóban megtalálják a lány iratait a kesztyűtartóban. Ezt az egyik rendőr közvetíti a kórházba.

  ~

Nem tudom mozgatni a kezem. Kinyitottam a szemem. Ez egy kórházi szoba. Tele vagyok drótokkal. A kezem az ágyhoz van kötve. Mi a fene ez? Kezdtem kétségbe esni… az ágy melletti éjjeli szekrényen láttam egy kezelőlapot kitöltve. Az alján ott volt egy dátum. 2013.02.15. Szívem kezdett gyorsan verni. Áh! Iszonyatosan fáj mindenem. A megfigyelő gép hangosan pityegett. Egy nővér jelent meg a szobában egy injekciós tűvel a kezében.

-Nyugodjon meg! –mondta a nővér

-Mi történt? Mióta vagyok itt? Miért nem emlékszem semmire? –kérdeztem idegesen és kétségbeesetten

-Kérem nyugodjon meg!

-Nagyon fáj! –kiáltottam, mert kibírhatatlanul fájt mindenem

A nővér nem mondott semmit csak megfogta a karom és beadta az injekciót. Pár másodpercen belül elhomályosodott a szoba és kezdtek elnehezedni a szemeim. Erős zúgást hallottam, aztán elaludtam.

Repülök… Aztán hirtelen a vízben úszom. A víz felszíne felől világítanak rám a fények, de én csak úszom tovább… Nem fáj semmi. Nem érzek semmit. Nem vagyok szomorú…

-Miss Katherine? –kérdezi egy mély férfihang

Lassan kinyitottam a szemem és láttam, hogy egy köpenyes férfi áll az ágy mellett.

-Hogy van hölgyem?

-Fáj.. Minden fáj… -makogtam

Nagyon nyomott voltam, szó szerint olyan volt, mintha valaki az ágyhoz nyomna. Teljesen kontrollálva éreztem magam, és a gondolataim. Ilyen nyugodt még sosem voltam. Ez csak is nyugtatók hatása lehet…

-Emlékszik a nevére, hölgyem?

-Katherine… Woods… -válaszoltam

-Mikor született?

-1994. február 7.

-Anyja neve?

Csak meredtem nagy szemekkel az orvosra. Lefagytam, nem voltam képes gondolkodni.. egyszerűen csak elnémultam

-Rendben kezdetnek ez elég is lesz. Most pihenjen, kérem.

Értelmetlenül bámultam magam elé. Anyám? Előttem vannak képfoszlányok az arcáról, ahogy kiabál, én sírok, becsapom az ajtót, ő beront a szobába és jön felém.. Miért nem tudok gondolkodni? Ennél többet nem tudok felidézni...

Erőtlenség.

Ez most tényleg más. Semmi sem ugyanaz. Bizonytalanság. Félelem. Reménytelenség. Csalódás. Fájdalom. Sérülés. Életfoszlányok. Emlékképek. A múlt hatalma. Felemészt. Örökre el akarom zárni, kitépni magamból,  megölni, soha többet nem érezni. Vajon van még valami amit tehetnék? Én nem vagyok ilyen. Ez nem én vagyok. Változás. Jó lenne? Egyáltalán nem pozitív. Minden széthullott. Eddig sem hittem sok mindenben, de még azt a csekély eddig jelentéktelennek hitt bizalmat, nyugodtságot egyszerűen meggyilkolták. Ez is elveszett. A tudatalatti jellemváltozás felőrölt, végleg. Eljutottam oda, amit sosem hittem, hogy láthatok. Sosem hittem, hogy valaha ilyen lentről fogom szemlélni az önpusztítás lényegét. Ebben nem én hibáztam. Nem én tehetek erről, mégis én vagyok az egyetlen, aki szenved, mélységesen.